" Mindig is azt hittem, hogy egyszerű dolog élni.
Most már kezdem megízlelni a valóságot,
így biztosan tudom, hogy az nem csak
egy kóstolóra kínál fel. A torkodnak fog
esni, addig amíg le nem nyeled minden falatját. "
Lord Lancelot Darkblood
Hallottad már azt a szót, hogy kötelező? Biztosan. Részemről sosem jelentett jót, ha valaki ezt kimondta. Gyűlöltem a kikötéseket és a szabályokat, amelyek az életünket formázták. Általában a politikát szoktam firtatni az írásaimban, most viszont azon agyaltam, hogy vajon miért kell egy embernek tanultnak és udvariasnak lennie? Valójában, ha a barbárságot akarjuk elkerülni, nem is jó irányba szemezünk ugyanis...
- Charlotte, megint elrontottad! Figyelj rendesen! - korholt Phoebe és újra elkezdte azt az idegesítő számolást egytől-négyig.
- Figyelj a lábaidra! Egy, kettő, három, négy..
Ajkaimat összeszorítva próbáltam az indulataimat fékezni, miközben szerencsétlen Rommelt állandóan tapostam. A fiút nem foglalkoztatta igazán, hogy az új bakancsa koszos lett. Valójában boldog volt, hogy egy lánnyal táncolhatott, így elmerengve bámulta minden lépésnél az arcomat, ami nem kevésbé frusztrált.
A keringőt már akkor megutáltam, amikor láttam ahogyan Lancelot megtanulta abban a kis teremben, ahol mindig büdös volt valamiért. Az esküvője a következő napok folyamán lett volna megszervezve, ezért nekem is el kellett sajátítanom a lépéseket, mivel hát egy főnemes gyökerekkel rendelkező lánynak illett tudnia táncolni.
Gondolom kitalálhattátok, hogy a puccos eseményeket is utáltam, ahogy mindent, amihez szépen kellett viselkedni.
- Charlotte.. Izé..jól táncolsz csak indulatos vagy - makogta Rommel és izzadó tenyerét görcsösen beletörölte a nadrágjába. Erre nem igazán tudtam mit válaszolni. A bókot eszembe sem jutott megköszönni, hiszen tudtam, hogy csak udvariasságból mondta, de ezzel együtt sikerült lenyugodnom.
A lerobbant kocsmában, ahol táncoltam, az egyik sarokban egy vénember, Ducktill zongorázott. Úgy tűnt mintha ittas lett volna, amit a hangok néhai eltévesztéséből szűrtem le. Ducktill egy furcsa egyéniség volt, mindenki ismerte a nevét a kikötőben, ugyanis olyan üzleteket kötött, amiket érdemes volt megfigyelni. A pénzét viszont kivétel nélkül piára költötte. Szánalmas.
A lábaim kezdtek fájni, de Phoebe kitartóan számolt tovább.
Utálom a négyes számot.
A nevelőm olyan nő volt, aki szintén hírhedté vált az öbölben. Jósolt, varázsolt, ezek mellett különlegesen félelmetesnek látszott. Raszta haja, világító kígyószemei és barna bőre volt. Az arcát valahogyan úgy festette, hogy egészen úgy nézett ki, mint egy tengeriszörny, vagy akár egy pikkelyes szirén. Ráadásul a fogainak egy része ezüstből volt.
- Rendben. Mehetsz Charlotte! Köszönöm Rommel a segítséget. - simított végig a nő, a fiú karján, aki elpirult és inkább eloldalgott a dolgára. Felsóhajtottam és elhagytam a romos épületet, hogy beugorjak a varrodába, ahol a ruhámat megvarrták. Izgatott lettem, ahogyan gyerekesen elképzeltem a hercegnős, habos-babos ruhakölteményt. Igazából Phoebe adta le a "rendelést", így fogalmam sem volt, hogy milyen ruhára számítsak.
Az ajkamba harapva toltam be a hatalmas ajtót, ami keservesen nyikorgott, de kibírta az elmozdítást.
- Á, jónapot hölgyem! Segíthetek? - köszönt az idősasszony az egyik asztaltól.
- Igen, köszönöm - kissé megköszörültem a torkom. - Egy bizonyos Phoebe Aracne Darwin ruhájáért jöttem.
Nehezen ment az udvariaskodás, ráadásul az egyszerű, fehér ház berendezése teljesen lekötötte a figyelmemet. Mindenhol barna asztalok, rajta gépekkel és a varráshoz szükséges eszközökkel.
- Igen. Kész a ruhája, de az asszony megkért, hogy rakjam bele egy zsákba és szigorúan figyelmeztessem, hogy csak otthon nézze meg. Biztosan tetszeni fog Lady Charlotte! Olyan kifinomult és tiszta, mint magácska és az anyaga olyan, mintha tündérek varrták volna! - rebesgette az asszony. El volt ragadtatva és látszott, hogy büszke magára, ahogyan a kezembe adta a zsákot, én pedig az előttem lévő asztalra tettem a kis erszényt, amiben a pengők lapultak.
- Köszönöm! - majd búcsút intettem és a hónom alatt a titokzatos szépséggel vonultam végig a szerényebb utcák egyikén. Nem jártak sokan arra felé, csak egyszerű emberek, akik megéltek a munkájukból és szerették a csendet, ahogyan én is. Szinte mindenkit ismertem látásból, így egy biccentés kijutott a járókelőknek. Persze elég hibbant dolog így nevezni őket, de hát ne kössön belém senki! Nehéz ám megfogalmazni mindazt, ami megtörtént úgy, hogy olvasható is legyen egyben!
Na szóval, Canterlotban az emberek nem sétálgattak csak úgy, mindenkinek volt valami dolga.
Befordultam az udvarunkba és kishíján neki mentem Mozaiknak, a lovamnak, aki teljes lelkinyugalommal legelészett Phoebe szamara, Archibald mellett. Fogalmam sem volt, hogy miért adtak a fülesnek ilyen nevetséges nevet, biztosan valami babona miatt. Azt hiszem Archibald engem kifejezetten utált, amióta csak először meglátott. Phoebe vette annó, még egy birkapásztortól, akinek az állatait mindig harapta, megtámadta. Nem csodáltam, hiszen előszeretettel lépett a lábamra, vagy neki nyomott a falnak a hatalmas hasával.
Az ajtót szinte betörve rohantam a szobámba és az ágyamra hajítottam a zsákot. A tükröm elé álltam, kibontottam a hajamat, majd egy egyszerű mozdulattal levettem a posztóruhámat és a csizmámat. Az emberek ezen a környéken nem fürödtek mindennap, én viszont megszoktam, hogy a tisztaság fontos dolog az életemben.
A kikötőben, amikor kagylót gyűjtöttem a kövekről, vagy lazacot fogtam a patakban, akkor is vízzel érintkeztem.
A bőröm megadta magát a sikálásnak és bevallom, élveztem elnyúlni a nagy lavórban.
Felvettem az egyik pongyolámat, majd kiültem a kertbe, hogy a napsütés megszárítson. A gyümölcsfák árnyékában heverésztem, hallgattam a madarakat és megadtam magam annak a pillanatnyi békének, ami az idő múlásával egyre távolabb került tőlem. Azokban a kedves percekben nem gondoltam arra, hogy az este mindent megváltoztat majd. A nap simogatta a bőrömet, de a pillanatnak vége lett egyhamar. Bevonultam a szobámba és a zsák felé nyúltam. Az ujjaim megremegtek, ahogyan kihúztam a csodát a csomagból, ami azt hiszem olyan ruha volt, amiért már az első pillanatban odavoltam.
Óvatosan a kezembe vettem, majd magamhoz fogtam és úgy keringtem körben a szobámban. Egyre csak az járt a fejemben, hogy Lancelotnak mennyire tetszenék benne. Aztán koppant valami a fejemben és mérgesen megráztam magam. Levedlettem a pongyolámat és valahogy felrángattam a szűk ruhát, aminek nem volt ujja, így a hajammal takartam be a vállamat.
Úgy éreztem, hogy hercegnő lehetek a földigérő uszályommal, ami mesésen hangzott. Végül a tükörben megvizsgáltam a színeket. Mellrészénél liláskék, majd lejebb a kék árnyalataiban világosodott a ruha. Határazottan illett a szemem színéhez.
Az ajtón kilépve meg sem lepődtem, hogy az idő jóval hűvösebb lett, mint volt. Megdörzsöltem a kezeimet, majd Mozaik után pillantottam, aki már nyeregben feszített az idegesítő dög mellett. Mondanom sem kell, hogy amíg megtaláltam a lábammal a kengyelt, Archibald nemes egyszerűséggel enni kezdte a szoknyám szegélyét. Dühösen kirángattam a szájából a kincsemet, de addigra már úgy éreztem, hogy megfejelném az ostoba állatot, ha nem lennék biztos benne, hogy a kobakja olyan kemény, mint a kő.
Mozaik engedelmesen ügetett végig a föld úton, büszke voltam magamra. Egyszerűen tökéletesnek éreztem a helyzetet. A lovam ébenfekete farka zászlóként lebegett, izmos lábai kecsesen szelték a levegőt darabjaira. A szoknyám alá bekúszó szél negcsiklandozta combomat. Elképzeltem az estét, amikor keringőzhetek és jól érezhetem magam. Úgy gondoltam ez egy megfelelő alkalom arra, hogy beszélhessek a legjobb barátommal. Lancelot olyan volt, mint egy szellem mostanában. Nem láthattuk sosem, csak néha éreztük a jelenlétét. Alig beszélt velem azokon az unalmas leveleken kívül, amiket egymásnak küldtünk. Amikor megtudtam, hogy Blanca-t veszi el, nem tudott érdekelni. Az a lány maga volt a kellemesség és a ridegség egyszerre. Emlékszem, hogy régebben mindig fuvolázott, amikor itt járt a szüleivel. Azokon a délutánokon kint játszottam Lance-el a kertben, azt hiszem labdáztunk. Blanca viszont ilyenkor ránk sem hederített. Tudtam, hogy tökéletes hercegnő lesz belőle. A finomság és a műveltség sugárzott a lépéseiből.
Mozaikot bevezettem az istállószárnyba, ahol megakadt a szemem az egyik jó barátomon, Farellen. Még ilyenkor is dolgozott, de azt hiszem akkor sem ment volna a palotába, ha meghívták volna. Végtére is, ez még csak egy bál volt, nem a menyegző.
- Á, szia Charlotte! - egy mosoly kúszott az angyali képére. Annyira szerettem ezt a fiút! Lancelot nem mindig állt mellettem, csak úgy eltűnt időnkét, de ő most is itt vezetgette a lovakat, akiket annyira szeretett.
- Farell! - megöleltem és kérdezősködtem röviden az utóbbi napjairól, ugyanis mostanában mi sem tudtunk csak úgy összefutni, főleg, hogy nem voltam kívánatos vendég a palotában.
Felfedeztem a kaput, ami körül szinte csak a puccos vendégek sokaságát láttam. A szoknyámat felhajtva topogtam be a terembe, amely hatalmas asztalokkal és az egyik legszebb rózsaablak melletti tánctérrel fogadta a vendégeket. Titkon vágytam arra, hogy lássam Lancet, de semmi nyomát nem érzékeltem. Az egyik asztalhoz léptem és szedtem a hatalmas disznóból, aminek a húsa valahogy nehezen csúszott le a torkomon. Tudtam, hogy nem enni jöttem, de a stressz egyszerűen erre kényszerített. A második prédám egy süti volt, amin enyhén szólva eltúlozták a habot, de azért sikerült lenyugtatnia. Felpattantam az asztaltól, de amint megfordultam egy fiú rögtön fel is kért az első táncom végett. Kissé feszengve engedtem, hogy belém kapaszkodjon és elkezdjünk "lengedezni" a zenére. Teljesen más volt, mint Rommel. Ez a fiú mesterien védte ki a baklövéseimet és még bókolt is közben. Őszintén szólva tetszett, hogy a haja hosszabb volt az egyik oldalon és alatta körbe volt nyírva, így meglepően kellemes hatást nyújtott.
Kedélyesen csevegtünk az érdeklődési köreinkről és megtudtam, hogy Grande a neve, ami hát ugye franciául nagyot jelent, de tetszett, hogy semmi köze sincs a termetére nézve.
Grande szerette a művészetet és a történelem könyveket lapozgatni, amiket a könyvtárakban talált a világban. Menthetetlenül érdekelték a tengerek és a csillagászat.
A táncunk után kisakkoztam, hogy mivel egy helyi báró fia, ezért bármikor felkereshetem, amikor csak akarom.
Odaléptem a süteményekhez és az egyik rózsaszín cukrokkal díszített tortára fókuszáltam, amikor a hátam mögött meghallottam a mézes-mázas hangot, ami álmomban is felismertem volna.
- Igen. Kifejezetten tetszik a szín, de aki mer az nyer.
Ahogy odapillantottam láttam, hogy az említett, a szeme sarkából rám pillantott kevésbé feltűnően. Nekem szánta azt a vigyort, de ezalatt valaki mással beszélgetett. Tudta, hogy elég a hangját hallanom és beleremeg minden testrészem. Louis Walter Buckingham angol herceg nem sejthette, hogy én is itt leszek, gondolom a meghívójában nem tüntettek fel.
Úgy sejtettem arra fente a fogát, hogy felkérjen, de valahogy mégsem ez történt a valóságban. Meglepetésszerűen termett mellettem és bort öntött a poharainkba. Úgy gondolta, hogy egy beszélgetést megenged kettőnk számára, holott tudtam, hogy bókolnom kellett volna előtte és a megfelelő tiszteletet mutatnom. Egyszer már majdnem megcsókolt, de aztán otthagyott és csak a szerelmesleveleivel bombázott azóta naponta. Hízelgőnek kellett volna tűnnie, hogy egy herceg udvarolt nekem, azonban oly' annyira hidegen hagyott, hogy megengedtem magamnak minden illedelmetlenséget vele szemben.
- Lady Charlotte felettébb jól néz ki ebben a ruhában. Habár a hosszát a combjáig is felvehették volna.
Úgy éreztem magam, mint akit levetkőztetnek néhány szóval, de emellett azt is tudtam, hogy Buckingham nem az a férfi, aki megéri, hogy idegeskedjenek miatta. Azóta belém volt esve, hogy Catshire-nél találkoztunk.
- Nem is tudtam, hogy ön divatszakértő is egyben Lord Buckingham - belekortyoltam a borba, ami kiváltképp ízlett, de mindenképpen józan kellett maradnom. Habár azt hiszem alkohollal a fejemben is ugyanazokat a céltudatos dolgokat cselekedtem volna. Nagyon jól tudtam mit akarok.
- Valójában oda vagyok a sportokért, a zenéért, a művészetekért és minden szépért. Lady Charlotte, ön mintha tartózkodna ezektől a dolgoktól.
Eltalálta. Nagyon is féltem a fénytől, ami ezeket az embereket körbe vette. A gyermekkorom nem volt éppenséggel csodálatos, de rengeteget tanultam, amit beválthattam a javamra.
Nem szerettem az ékszereket, a csillogó sminket és nem beszéltem a társalgónyelvet, mind ez pedig megmutatta, hogy a parasztok szintjére való vagyok.
Most mégis Walter Buckinghammel társalogtam és ez elöntött boldogsággal.
- Valóban. De azt hiszem kedvelem önt.
- Ezt öröm hallani kisasszony. Tudtam, hogy itt találom és, mint a leveleimben mondtam nagyon sajnálom az akkori eset miatt - a zsebében turkált, majd egy fekete dobozkát nyomott a kezembe. Óvatosan pattintottam fel a fedelét és kissé megilletődve sóhajtottam. Annyira, de annyira tetszett!
Szerettem volna megölelni, vagy megcsókolni, de nem tehettem. Kivettem a karperecet, amelyet felcsúsztattam a csuklómon keresztül és megcsodáltam a karomat átölelő sárkány ezüstös testét.
- Felség nagyon hálás vagyok. Ez fenséges! Mintha kiismert volna - gondolkodtam hangosan megremegve.
Annyira sok mindenfélét kaphattam volna. Ez viszont megmutatta, hogy mennyire oda vagyok a sárkányokért és, hogy olyan szeszélyes vagyok, mint ők.
- Jaj, Charlotte már mondtam, hogy tegezz! - megrázta a fejét és bevont a táncoló emberek közé. A derekamra helyezete az egyik tenyerét, majd a keringő lépéseivel próbálkozva forogtunk a teremben.
Mélybarna szemeit kémleltem, nem tudtam betelni biztonságot nyújtó kisugárzásával és az arca látványával. Mennyivel férfiasabb és komolyabb volt, mint Lancelot! Mégis olyan fiatal volt, de apja segítségével kormányozta a birodalmukat. Ha azt hiszitek szerettem Buckingham-et, akkor túlzottan jól láttátok. Ez a szeretet, amely már rég pislákolt bennem, csak most kezdett igazán izzani.
- Olyan szépséges vagy Charlotte. Nem is értem, hogy az a bolond Lancelot miért nem vetette még magát rád - suttogta.
- Mert ő Blanca-t szereti és én sem vagyok szerelmes belé. Csak kötődöm hozzá.
- Értem. De vajon te mit gondolsz rólam? - mosolyodott el sejtelmesen.
Sosem írtam meg neki teljesen az érzéseimet.
Felvontam a szemöldökömet és egy halvány derengés futott végig bennem.
Ez már megtörtént egyszer.
Elvontam a tömegből az egyik folyosóra és megöleltem. A viszonzás teljesen várható volt; neki ütköztem a falnak és a hajam valahogy az arcomba hullott. Vigyor jelent meg a képemen miközben végighúztam az ujjamat borostás állán egészen a nyakáig, hogy izmai megfeszüljenek. Az arcát nem láthattam, de éreztem, hogy uralkodni próbál magán, ahogy azon az országon is, amit a kezébe adtak. Nem szerencsés, hogy tisztában voltam az erőfölénnyel, amit a markomban adott a reakciói által. A ruhám szegélyét feljebb csúsztatva a combom hozzáért lógó kezéhez, de addigra mire reagált volna leengedtem a textilt. A felsőrésze amúgy is láttatni engedte idomaimat, így egy előre hajolással két legyet ütöttem egy csapásra, mert a nyakára hintett apró csókok még inkább őrületbe kergették, pillanatnyi mozdulatlansága is erről árulkodott.
Aztán mintha bekapcsolt volna, arcomat megragadva fordított maga felé, a szemei a számra kalandoztak, de nem csókolt meg. A kegyesség nem volt megengedhető, korbácsolni kellett egymás idegeit, szítani a szenvedélyt, hogy az ne aludhasson ki. Különleges volt a mi kapcsolatunk, akárhogy is néztük. Ismertük egymást, de mégis felfedezést jelentett mindenegyes szó, mozdulat.
A derekamra csúsztak a kezei és folytattuk a táncot, csak immár egy elhagyatott folyosón.
A fejemet a vállára hajtva gondolkodtam el. A szenvedély csak elillant, de helyébe lépett egy kedvesebb érzés, ami már egy ideje motoszkált bennem.
Milyen jó volt, hogy megérint, hogy ölel valaki!
Aztán jött a kétely, de mégis teljes nyugalommal tudtam átadni magam a hasamban fodrozódó melegnek. Mintha valami életre kelt volna bennem.
Valóban szeret ez a férfi? Tényleg komoly amit mondott?
Nem gondoltam fizikai vonzalomra, csak a lelkét akartam volna meggyógyítani, mert szeretett.
- Walter.. Mire gondolsz? - a hangom halk volt, remegésem elfojtottam a hátának simogatásában.
- Arra, hogy egyszer elviszlek haza. Megmutatom a palotát és te leszel a hercegnőm. Milyen szép is lenne!
- Valóban - motyogtam az orrom alatt. Ez volt az, amit én nem tudtam elképzelni az életemben.
- Te mire gondolsz?
- Hogy boldoggá tehetném a lelkedet. Mit kéne csinálnom? - szinte magamnak tettem fel a kérdést, de addigra megéreztem ajkait egy pillanatra a nyakamon, egy puszi erejéig. Ennyi elég volt, hogy tudjam mi a kötelességem. Elhúzódtam és a szemeibe néztem, azokba a szépségekbe, amik magukba fojtották a rengeteg könnyet, érzelmet. A szám valahogy megtalálta a helyét, az első igazi menedékhelyén, ahol a biztonság magához láncolt belőlem egy darabot. Tarkóján végigsimítva mélyesztettem ujjaimat a hajába, de megállapodtam, hogy koncentrálni tudjak. A valóság azonban annyira elvarázsolt, hogy úgy éreztem álmodok. Buckingham megsimította a karomat és magához vont. Mélyen a szemeimbe nézett és ajkait mosolyra húzta.
- Azt hiszem meggyógyítottál - kuncogott halkan.
