Gondolj egy őzre, ki lábát egy vasmarokba vetette! Fejében tűként szurkodnak a gondolatok, s sötét szemei most nem csillognak a mámorító tavaszi fű élvezetétől. Képzeld el, ahogyan földhöz ragadt, ahogy tiszta tekintetét szinte könnybe lábadva vezeti a zúgó erdőn. Fiatalsága, boldogsága már egy szakadéknyi távolságnak tűnik a mostani maró érzésektől. Sötét vére a vasra csorog, redős fogait rózsaszín ínyébe mélyeszti. Egy hang, egy sírás amire jut neki. Okos, hiszen tudja, hogy a kiáltás gyilkosaihoz vezet, a hamar, fájdalom nélküli halálhoz. Naiv, hiszen reménye ott lappang, hogy anyja kiszabadítja, segít neki.
Itt ez a fájdalom, amit nem sokan ismernek. Itt ez a lélekben jobban pusztító érzés, amit nem tekintenek fontosnak, amit eltaposnak, mint az apró csigát, aki csak a zöldebb rétre akar jutni.
Álcázott gyász, fontoskodó tekintetek, gyűlölet, amit csak meg akarunk semmisíteni. Tudatosan gyilkolunk gondolatban, tekintettel vagy akár szavakkal. Ezek vagyunk mi emberek?
Kik csak tettetett zordsággal taszítják a mélybe a gyengéket? Kik fájdalom, könyörület nélkül csorbítják mások életének minőségét? Kik karmaikat tudatlan áldozataikba mélyesztik, elpusztítva az egyetlen életforrást, az anyáinkat vagy az Anyaföldet? Talán mindenre igen a válasz, talán még utolsó perceinkben is meghazudtoljuk magunkat. A sötétbe rángatjuk azt is, aki nem érdemli meg. Virágszirmokkal ünnepeljük, akit nincs is miért. Elsüllyesztjük az értékest, az érdemtelent pedig felemeljük. Gyűlöletünk lángol, de nem örökké.
Van egy erő, amit még mi emberek sem tudunk tönkre tenni. Van egy olyan hatalom, amit már csak az érhet meg, aki mindezt elhiszi. Higgy, remélj, kövesd a Gyertyafényt és értsd az Árnyjátékot!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése